Carnival of thoughts

  Fehér mennyezet. Egy kórházban vagyok, vagy netán saját szobám fehérje mered vissza rám? Igazából mindegy. A vége mindenhogy ugyanaz. Pedig a testem még fiatal, de a lelkem... A lelkem agg. Ráncos, megkérgesedett lelkem van. Pedig nem csúnya, csak elfáradt. De pontosan mikor? Volt-e valaha fiatal, tejfogú lelkem? Egy tükör kéne. Vagy mégsem. Mit számít, hogy nézek ki? Most nem kell, hogy vörös legyen az ajkam, s már a hamis ragyogás sem hiányzik a szememből. Pedig volt idő, mikor szerettem ezekre gondolni... Mindig is láncok tartottak a földön. Olajos, csúszós láncok, amik rám tekeredtek, akár kígyók a fákra.... Szerettem volna szabad kígyót látni. És tengerpartot is. És mély erdőket. Látni akartam mindent. De nem volt semmim, csak egy álomfoszlány lázas éjszakáim emlékeiből, amiben művész voltam. Életet adtam a szavaknak, fájdalmat csempésztem a betűk mögé, s magam is bölcsé lettem. Ez volt mindenem, ami ténylegesen az enyém volt. Zsigereimben csupán ez élt természetemből adód...

  Már nem félek     Ahogy felnyitom a hasam már nem félek attól, ami   benne van.   Nem, már nem zavar, hogy   mások is látják, ez voltam   én, a vágásba nyúlok,   s ahogy a szervek közé túrok, a hirtelen mozdulattól   a sikamlós belek kicsusszannak   a lyukon, a földre csattanva   a lábamnál gyűlnek. Már nem félek. Tudom,   hogy minden színtiszta   biológia, ez itt a   bensőm tartalma,   nem több s nem kevesebb   annál, ami kifolyt a padlóra.

  Snuff film     Kihűlt a víz, kihűlt a test lassan kihűlt benne és bennem minden, hideg lett az érintése Még pár óra, s végül   nem marad semmi szilárd a belsőjében   Minden szétfolyik, a   kád aljára, a lefolyóba Én csak szorítom magamhoz, rég beállt a merevség   nem is különbözünk annyira Már esik szét, a sejtek végleg   megadták maguk, ugyanolyan   tehetetlenek a vég ellen, mint én   Nem marad más, csak a szaga   A tócsájában ülök, az ölemben tartom Annyira sajnálom de csak ezekből az üres   gödrökből tudok olvasni csak ezt a viaszos bőrt   vagyok képes megfogni   és csak úgy tudom elviselni,   ha már nem lát engem,   miközben csinálom   Ahogy befejezem, már   darabokban van, szétkenve rajtam.   Akkor, ott ugyanolyanok voltunk, először és utoljára:   kihűlt, szétcibált testek.

  Éhség     Annyira éhes vagyok. A csendes szobában hallom, ahogy a gyomrom korog,   pedig nemrég ettem   most még nem lenne szabad. Mindennap ugyanaz: elterelem a gondolataimat, tényleg próbálom. De a testem cserben hagy. Már megint tiszta vér   a fehér lepedő. Nem kéne   az ágyban ennem. Ennem   sem kéne. Nem ezt.   Nem ennyit.   De annyira jó a fogam   a húsba belemélyeszteni   s az inakat a csontról letépni. Nyitott szájjal rágok, kezemben   a cafatok, istenem, takarítani   ezután mennyire nem akarok.   Legalább végre elállt az éhség. Belefekszem a maradékba. Vacsoravendégeim megint   késve érkeznek. Nagy,   zöld legyek özönlenek   a szobámba. Már csak a hátuk fémes   csillogása látszik, ahogy ellepik   a húst. Kis idő múlva férgek   vonaglanak majd rajta.   Mennyire irigylem, hogy   ilyen szabadon szer...

  Vérkeringés   Mikor látom a vékony bőr   alatt futó, kék ereket, akkor   érzek csak valódi nyugalmat.   Domborulatok a csuklóm   mentén, ahol felbukkannak,   végig pásztázva a testem, a bennem folyó élet térképe,   vörös folyamok mossák át   ezt az izomból szőtt rongy- babát, hordalékként cipelve   az oxigént, mi majd lejut a tüdőbe, a hörgők erdeje   árnyékában elrejtve.   Vörös vizű, kék medrű   folyamok, a szilárd szövetek között suhanva az életem összes   melléktermékét magával   hordja. Olyan keményen dolgoznak a fehérvérsejtek, mégis, ez a test már otthona minden idegennek, mik szépen   lassan szürke csatornává   alakították a kék patakokat.   A plazma sárgás színében   tükröződik a valódi énem,   eleinte tiszta, majd egyre csak mozgó, fodrozódó   képmás, sárga hullámok   csapódnak egymásba, minden további i...

  A test és az elme apokalipszise   Olyan gyorsan égett el a június, s a hólyagok mégis olyan sokáig megmaradtak. Megmaradtak – majd   kifakadtak, helyükön rózsaszín   lyukakat hagytak, érzékeny, fiatal hús nőtt a mélyedésekben, mikbe   ujjaimat időről időre belemélyesztem. Olyankor érzem, hogy ugyanúgy ég minden, mint az a június, ég és szúr   és fáj és lüktet, de mindenekelőtt él,   s csak akkor él, mikor az ujjaim a mélyedések szélét dörzsölik. Ilyenkor zsibbad a karom, sőt, az összes végtagom,   az elmém, vele zsibbadnak   az olyan gondolatok, hogy végtére is, mennyire egyedül vagyok.   Vajon ez csak átmeneti állapot,   vagy már örökre ilyen maradok? Néha kezdek attól félni, hogy ha főbe lőném magam, semmi nem fröccsenne a falra,   s talán akkor lennék a legboldogabb,   ha már nem lennék. Van, hogy közben a fejem oldalra fordítom, és látom, van egy mosolygó  ...

  Óvodai áldozás     Kisgyerekként homokot ettem.   Nem volt túl sok eszem,   nyeltem a száraz homokot, két kézzel markoltam   és a rémület fogott el,   mikor ujjaim rései között kifolytak   a szemek, nem, ennek nem   így kell lennie, gondoltam, s   tovább tömtem számba a fullasztó mannát. Ki tudja, mi mindent   lapátolhattam még be,   nyelőcsövemet hány kicsi,   ízelt lábacska súrolta, de   talán mégis az volt a rosszabb,   ha a lábacskák már nem mozogtak   műanyag szilánkok a kislapát   törött markolatából, cukorkapapír, abból a fajtából,   ami megszínezi az ember   nyelvét. Istenem, azt mennyire   szerettem, bár az íze nem volt   kifejezetten jó, dehát a homoknak sincs jó íze, de enni kell mégis.   Nem akarok a homokozóba ürítő   macskákra gondolni. Egy gyereknek   még joga van az ilyet tudomásba   se ve...

  Zavaros vizek   Hányszor próbáltam a sót   visszatenni a tengerbe? Azok az apró kristályok oda tartoznak, ott tudnak   csak semmivé lenni,   én mégis magammal hordom   őket, az évek alatt beleszáradtak   a hajamba. Fáj, mikor fésülöm,   a só csak úgy recseg a kefe foga   alatt, nem ott a helye, vissza kell   rakni a tengerbe. Szemeimből óceánok   folytak ki, s kék lett minden, olyan   fajta kék, ami az ember bőrébe   ivódik, megmérgezve az erek   természetes azúrját.   Uszadékfára feszített testem,   húsomat nyelik a szikrázó   halak, nem adtam vissza a sót,   a tenger elevenen felfalat.   Olyan pici vagyok a   bálnák mellett.   Ez megriaszt és megnyugtat.   A kagylók mellett viszont   alakom hatalmas.   Ez egyszerre ad okot keserűségre   és nyújt vigaszt. Medúzát akarok ölelni.   Két agy nélküli l...

  Lejárt szavatosságú   fájdalomcsillapító.   Hétfő, kedd, szerda,   csütörtök, péntek   a pirula helye után maradt   sóhajtó száj   a pirula hiánya után maradt   sikító száj. A maszatos pohárban a kanál egyhangú csilingelése   jelzi, hogy a por mindjárt   feloldódik.   Sír az üvegcse:   egy csepp immunerősítő   két csepp köhögés ellen   három csepp javítja a látást   négy csepp csak az infúzióból   folyik. Lejárt szavatosságú   fájdalomcsillapító. Az életem csak a fürdőszobában ér valamit.   Olyan otthona vagyok   az orvosságoknak, mint amilyen otthon számomra   sosem volt egy orvosi rendelő   sem. Kifakult mellékhatások. Ilyen   apró betűket úgysem tudok   elolvasni. Kórházi hulladék gyűlik az   éjjeliszekrényem fiókjában   kórházi hulladék gyűlik a gyomromban. Lejárt szavatosságú fájdalomcsil...

  Zsigerekbe itatva     Megint itt van.   Nekicsapódik az érfalaknak,   szinte már megkarcolja azt, a kapillárisok mind-mind szétrobbannak.   Apró, pici szakadások,   az orromból vékony   csík formájában távozik   a folyékony élet.   Pupilláim kitágulnak, szivárványhártyám megszűnik   létezni, nincs már, csak   a sötét korong   Ínyem kilöki a fogaim,   kis kövekként potyognak   a földre, számmal már csak a csillámló nyálszalag   köti össze. Milyen   makacsul ragaszkodom egy   lyukas foghoz!   Testem   satuba fogja   valamiféle titokzatos görcs,   végtagjaim mind a négy   égtáj felé kiáltoznak   Csak legyen már vége Nyelőcsövemet végig simítja a sav   ez a belső bíztatás Végül csak kitört   a gyomorforgató   Vezúv   s benne fekve   még utoljára rekedten hörögve   mind...

  Egy agy keresztmetszete     Villanydrótokon egyensúlyozott   a Nap, s mikor leesett, narancssárgán felhorzsolta az eget   Engem a konyhában ülve értek   az utolsó fénynyalábok. Az a valami pedig csak mászott. Felém. Lábam addig rágta, míg fel nem   tettem az etetőszékbe, s amint   hozzáértem, a fekete kátrány rám csorgott belőle, szépen,   cseppenként borított be, én pedig   odaragadtam a székhez, többé el   nem mozdulva mellőle. A kis   test nyitott szájából nyál folyt, s   ez a nyál beszivárgott az elmémbe, minden gondolatom elködösítve.   Mégis, szinte nyugtatóan ismerős volt az érzés, hiszen ennek a   csúszó-mászó valaminek az anyja   vagyok. De az is lehet, hogy én vagyok   ez a csúszó-mászó valami. Elvérzett az idő, s a szótlanság a   néma térbe lyukakat vájt, miket   átmosott a feltörő talajvíz. Káosz volt a konyha, és káosz voltam...

  Iszonyat     Én mindent láttam a fürdőszoba   mocskos tükrében.   Láttam, hogy az életem olyan,   akár a papírvirágoké, láttam   magam ugyanúgy szállni,   mint a műanyag flamingók,   éreztem a félelmet, hogy mi   lesz, ha a vegyszerek elhagyják   a testem, Hogy nem tudom, mi következik,   miután a csempékből kiveszik   a fertőtlenítő szaga Láttam a szemem színében   a kifakult képeslapokon lévő   ég kékjét   A mesterséges fényt a   PVC mezők felett   a zümmögő hűtősort s a   hentespultot benne a sok-sok   nyers hússal, kiterítve, összevagdalva   a pult aljában gyűlő, lecsöpögő vér   az a cafat akár én is lehetnék   Egy maszatos gömbakváriumban körözve, üres kincsesládák és szintetikus   kavicsok között nem is tűnt már   fel az a pár buborék, ami elszökött   és én látom, látom, hogy a könny   ugy...