Éhség

 

Éhség

 

 Annyira éhes vagyok.

A csendes szobában hallom,

ahogy a gyomrom korog,

 pedig nemrég ettem

 most még nem lenne szabad.

Mindennap ugyanaz:

elterelem a gondolataimat,

tényleg próbálom.

De a testem cserben hagy.

Már megint tiszta vér

 a fehér lepedő. Nem kéne

 az ágyban ennem. Ennem

 sem kéne.

Nem ezt.

 Nem ennyit.

 De annyira jó a fogam

 a húsba belemélyeszteni

 s az inakat a csontról letépni.

Nyitott szájjal rágok, kezemben

 a cafatok, istenem, takarítani

 ezután mennyire nem akarok.

 Legalább végre elállt az éhség.

Belefekszem a maradékba.

Vacsoravendégeim megint

 késve érkeznek. Nagy,

 zöld legyek özönlenek

 a szobámba.

Már csak a hátuk fémes

 csillogása látszik, ahogy ellepik

 a húst. Kis idő múlva férgek

 vonaglanak majd rajta.

 Mennyire irigylem, hogy

 ilyen szabadon szerethetik

 ezt a húst. A vékony,

 márvány zsírréteg, az

 izmok egymásba kapaszkodó

 rostjai, a mindezt átmosó, sűrű vér

Megint korog a gyomrom.