A haldoklás művészete

 

Fehér mennyezet. Egy kórházban vagyok, vagy netán saját szobám fehérje mered vissza rám? Igazából mindegy. A vége mindenhogy ugyanaz. Pedig a testem még fiatal, de a lelkem... A lelkem agg. Ráncos, megkérgesedett lelkem van. Pedig nem csúnya, csak elfáradt. De pontosan mikor? Volt-e valaha fiatal, tejfogú lelkem? Egy tükör kéne. Vagy mégsem. Mit számít, hogy nézek ki? Most nem kell, hogy vörös legyen az ajkam, s már a hamis ragyogás sem hiányzik a szememből. Pedig volt idő, mikor szerettem ezekre gondolni...

Mindig is láncok tartottak a földön. Olajos, csúszós láncok, amik rám tekeredtek, akár kígyók a fákra.... Szerettem volna szabad kígyót látni. És tengerpartot is. És mély erdőket. Látni akartam mindent. De nem volt semmim, csak egy álomfoszlány lázas éjszakáim emlékeiből, amiben művész voltam. Életet adtam a szavaknak, fájdalmat csempésztem a betűk mögé, s magam is bölcsé lettem. Ez volt mindenem, ami ténylegesen az enyém volt. Zsigereimben csupán ez élt természetemből adódóan. A toll volt a szerelmem. Sötét éjszakákba nyúló órákon át zártam kezeimbe, hogy megszülethessenek tinta gyerekeink. És én szerettem mindet. Ily víziókkal álltam életem kapuiban, és az indulásra vártam.

 Nem tetszettek az első munkahelyeim. A nagy elvárásaim mind a mélybe zuhantak, majd belecsapódtak a valóságnak csúfolt talajba. Bár mondhatnám , hogy egyedül voltam. Akkor nem éreznék ekkora bűntudatot. Nem voltam egyedül, mégis magányos voltam. Az emberek gyűrűjében egy apró bogárnak éreztem magam, aki ha nem tudja, hol a helye, rálépnek. Viszont vágytam arra, hogy ne legyek magányos. Már nem volt elég a tollam. Hús-vér társat akartam, mint amilyen én is vagyok.

 A szívem olyan bolond szerkezet volt, mint egy kakukkos óra: bizonyos időközönként hangosan rikácsolva előbújt rejtekéből. Olyankor nem tudtam nem figyelembe venni. Majd a madárka, mire azt hittem, az áhított boldogságot hozza, visszament odújába, itt hagyva engem, egyedül és megalázottan.

Voltak azonban olyan pillanatok, mikor úgy tűnt, mégsem lesz olyan rossz. Elértem a tengerpartot. A tenger felszínén a nap sugarai csillogtak, s csipkeszerű hab mosta a partot. Mezítelen talpam apró kagylók fúrták át vékony, alig vérző sebeket hagyva, s akkor úgy tűnt, ez a boldogság. Itt se voltam egyedül, de itt is a vállamra ült a magány, s éreztem, ahogy a fekete szurok rácsöpög elmémre. Szeretni akartam a nyarat. Szerettem is, de legbelül tudtam, sose lehet az enyém. A tél szülötte voltam, ereimen a dér és fagy fut keresztül, s szememben soha nem lesz más virág sziluettje, csak a hideg jégvirágé.

Mikor a macskaköves utcákra is eljutottam, már láttam előre, hogy vesztem kezdete itt lesz. Nagy ígérettel kecsegtetett a fények városa. A sok művésszel és az azoknál is több borosüveggel kezdődött. Minden nap egy este volt, amit hangos, füstös jókedvben töltöttem. Elkezdtem szóba elegyedni a körülöttem lévőkkel. Ott ismertem meg. Öregebb volt nálam, csak a jóég tudja, hány évvel. Belenézett a tükörbe, mit verseim által elé tartottam, és úgy éreztem, meglátott mögötte. Engedtem neki, hogy meglásson. Ő mutatta meg, hogy igenis, a földön is vannak csillagok. Fehér, por formában. Nem is tudom, mi tett ilyen bohémmá: a csillagok a tüdőmben, Dionüszosz vére a fejemben, vagy ez az alak, akinek kész voltam behódolni, mint eb az idomárnak.

 A nyitott tetejű kocsik mindig is lenyűgöztek . Egy buta lány, mint én, másra sem vágyott, csak arra, hogy egy ilyenen vigyék körbe. Ő körbevitt. Beültetett a gyöngyház fényű autóba, s megmutatta, miből maradtam ki idáig. A szél felkapta a hajam, bebújt lenge nyári ruhám alá, és én úgy éreztem magam, mint egy madár, ki először tört ki kalitkája rácsai közül.

Mikor megtudjam, hogy Adoniszem nős férfi volt, eldöntöttem, nem akarok többé buta lány lenni. Okos akarok lenni, aki be tudja gyógyítani a szilánkok után maradt hegeket. Újra lecsapott rám a kakukkos óra. Ekkor tűnt csak fel, mennyi lotyó él ebben a városban. Én is egy voltam közülük. Pár elismerő szó volt az áram. Émelyegtem az emlékektől. Végül is, itt hagyott, anyagi támasz nélkül, úgyhogy többé a verseimből sem kellett senkinek. De azokat nem ő írta, hanem én. Eldöntöttem, magam mögött hagyom ezt a veszteségeimtől túlbúrjánzott kertet.

 Talán menekültem. Minden és mindenki elől. Egyszerűbb menedéket kerestem. Engedtem, hogy a zafír erdők gyógyítsanak. Ahogy a fák rengetege ősszel lángra kapott, s levelek forgószele kísért mindenhova, felnéztem a csupaszodó ágakra. Még bennem is kell lenni valaminek. Ősz végén a szél újra feltámadt, és én tudtam, már nincs szükségem a vasparipára, hogy szabadnak érezzem magam.

 Írtam és írtam, napokon, heteken, éveken keresztül. Eme szenvedélyem érzékenyebb lélekkel áldott meg, mint az átlag. Egyszerre lakozott bennem egy elhagyott árva minden fájdalma és az összes létező isten haragja. Talán ezért volt egész életemben egy árnyékom, ami sose volt biztos semmiben. Szép lassan rámnehezedett, fátylat terített rám, s kétségek között hagyott. A fekete lett a színem.

Nem feledtem, milyen gondolatokkal indultam neki az utamnak. Naiv és buta voltam, de istenem, mégiscsak én voltam. Lehet, még most is az vagyok. Minden centem arra költöttem, hogy bejárjam azt a földet, ahol egész életem során egyszer sem sikerült otthon éreznem magam. Lehet valaki egész életében halott? Születésem óta haldoklom. Ez a haldoklás tölti meg az oldalakat. Ez a haldoklás tett íróvá. Ha nem is egy jó íróvá, de íróvá. Tudtam, máshogy ennyire sem lennék boldog. A magányhoz hozzászoktam. Azzal foglalatoskodtam, hogy elmém minden mumusát széppé tegyem. Olyan szépet tudjak alkotni, amilyen szép én sose voltam. Akartam, hogy az emberek érezzenek valamit műveim iránt. Nem akartam, hogy olyan közömböt váltsanak ki, mint én magam...

 Nem látogatott meg egész nap senki. Ebből arra következtettem , a hálószobámban vagyok. Tehát itt halok meg. Az illatos párnáim között, az íróasztalom mellett, melyen létem nyomai születtek. Életemben egy flamingó voltam. Bizonytalanul, egy lábon álltam a földön, s rózsaszín tollaim fogságom alatt megfakultak. Mégis, mikor újra megláttam a Napot, új erőre kaptam. A fekete a színem, ám az elmém a legtarkább teremtmény. Haldoklásomnak lassan vége. Tudom, minden jó, ami bennem élt, már rég a tintában szárad a sok leírt szóban, amik talán még engem is képesek voltak megszépíteni. Valakinek jól áll a szomorúság. Szerintem velem is ez volt a helyzet.