Vérkeringés

 

Vérkeringés

 

Mikor látom a vékony bőr

 alatt futó, kék ereket, akkor

 érzek csak valódi nyugalmat.

 Domborulatok a csuklóm

 mentén, ahol felbukkannak,

 végig pásztázva a testem,

a bennem folyó élet térképe,

 vörös folyamok mossák át

 ezt az izomból szőtt rongy-

babát, hordalékként cipelve

 az oxigént, mi majd lejut a

tüdőbe, a hörgők erdeje

 árnyékában elrejtve.

 Vörös vizű, kék medrű

 folyamok, a szilárd

szövetek között suhanva

az életem összes

 melléktermékét magával

 hordja. Olyan keményen

dolgoznak a fehérvérsejtek,

mégis, ez a test már otthona

minden idegennek, mik szépen

 lassan szürke csatornává

 alakították a kék patakokat.

 A plazma sárgás színében

 tükröződik a valódi énem,

 eleinte tiszta, majd egyre

csak mozgó, fodrozódó

 képmás, sárga hullámok

 csapódnak egymásba,

minden további igazságot

 elmosva.

Fel és le, a

 kifeszített ponyva alatt

lüktetnek

 élnek, él bennem valami,

mi mozog és suhan és

 folyik, folyik a végtelenbe

Csöpögő rőt rozsda,

 fémes ízű lélegzet,

 bezárva ide, belém,

 tehát élek, mégiscsak

 élek, míg az a patak

 ki nem apad,

 míg meg nem nyitja a

 gátat valami külső

 ellenálló, egy kés, egy szike,

hogy utána az erek mindegyike

 üresen tátogjon, kiürülve,

 kimerülve.