Óvodai áldozás

 

Óvodai áldozás

 

 Kisgyerekként homokot ettem.

 Nem volt túl sok eszem,

 nyeltem a száraz homokot,

két kézzel markoltam

 és a rémület fogott el,

 mikor ujjaim rései között kifolytak

 a szemek, nem, ennek nem

 így kell lennie, gondoltam, s

 tovább tömtem számba a

fullasztó mannát.

Ki tudja, mi mindent

 lapátolhattam még be,

 nyelőcsövemet hány kicsi,

 ízelt lábacska súrolta, de

 talán mégis az volt a rosszabb,

 ha a lábacskák már nem mozogtak

 műanyag szilánkok a kislapát

 törött markolatából,

cukorkapapír, abból a fajtából,

 ami megszínezi az ember

 nyelvét. Istenem, azt mennyire

 szerettem, bár az íze nem volt

 kifejezetten jó, dehát a homoknak

sincs jó íze, de enni kell mégis.

 Nem akarok a homokozóba ürítő

 macskákra gondolni. Egy gyereknek

 még joga van az ilyet tudomásba

 se venni. Más is evett homokot.

 Igen, ő is. Ő kezdte.

 Én csak utánoztam.

Még kisgyerek voltam.

Azóta én is változtam: elmém,

 tudatom fejlődött, már nem

markoltam többé olyan anyagba,

 mi úgyis csak szétfolyna.

Így visszanézve nem is értem,

 miért ültünk kört alkotva a

 homokozó közepén, együtt,

egy titkos társaság, kiknek a

motivációját egy kívülálló

 nem érthette meg, szóval

 igazán nem tudom, hogy mi

akkor miért ettük a homokot,

 s főleg miért ettem én is

 (csak azért, mert a többiek

 is ezt tették)

Már nem vagyok kisgyerek.

 Már szinte felnőtt vagyok.

 Már üvegszilánkot eszem.