Egy agy keresztmetszete

 

Egy agy keresztmetszete

 

 Villanydrótokon egyensúlyozott

 a Nap, s mikor leesett,

narancssárgán felhorzsolta az eget

 Engem a konyhában ülve értek

 az utolsó fénynyalábok.

Az a valami pedig csak mászott.

Felém.

Lábam addig rágta, míg fel nem

 tettem az etetőszékbe, s amint

 hozzáértem, a fekete kátrány

rám csorgott belőle, szépen,

 cseppenként borított be, én pedig

 odaragadtam a székhez, többé el

 nem mozdulva mellőle. A kis

 test nyitott szájából nyál folyt, s

 ez a nyál beszivárgott az elmémbe,

minden gondolatom elködösítve.

 Mégis, szinte nyugtatóan ismerős

volt az érzés, hiszen ennek a

 csúszó-mászó valaminek az anyja

 vagyok. De az is lehet, hogy én vagyok

 ez a csúszó-mászó valami.

Elvérzett az idő, s a szótlanság a

 néma térbe lyukakat vájt, miket

 átmosott a feltörő talajvíz. Káosz

volt a konyha, és káosz voltam én is,

a nyál és kátrány alatt kuporogva, mert

 a talajvíz szagától émelyegtem, és

 nem értettem, hogy ő csak a részem,

 vagy én vagyok ő teljes egészemben

 vagy vagyok-e még egyáltalán?

Hangtalan kétségbeesésben

 kerestem a választ, hogy miért jön

 fel a víz most és mi ez a förtelem

 az etetőszékben, de az idő csak

vérzett tovább, már a víz szagát sem

 éreztem, és tulajdonképpen beláttam,

 hogy a rám nehezedő szennytől

 mennyire elfáradtam. Talán, ha

 elég erősen behunyom a szemem,

minden rémség eltűnik innen.

De ezt még én sem tudtam elhinni.

Talán majd holnap.

Talán majd végre nem lesz holnap.