Már nem félek

 

Már nem félek

 

 Ahogy felnyitom a hasam

már nem félek attól, ami

 benne van.

 Nem, már nem zavar, hogy

 mások is látják, ez voltam

 én, a vágásba nyúlok,

 s ahogy a szervek közé

túrok, a hirtelen mozdulattól

 a sikamlós belek kicsusszannak

 a lyukon, a földre csattanva

 a lábamnál gyűlnek.

Már nem félek. Tudom,

 hogy minden színtiszta

 biológia, ez itt a

 bensőm tartalma,

 nem több s nem kevesebb

 annál, ami kifolyt a padlóra.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ナイフ

 ナイフ                          Sehogy se jó.                     Áll ki belőlem a nyele                     és én nem tudom,                     mit kezdjek vele.                        Ha kihúzom                   csak dőlni fog belőlem                  az a sok vér szüntelen,                     de ha benne hagyom                      akkor is érzem                  hogy fáj, pokolian, nagyon.                   ...
További információk

A lyuk

A lyuk     Bárcsak egy fémcső lyukat ütne a homlokomon, kinyílna a harmadik szemem és végre látnám, amit eddig nem,   s azt is látná mindenki, mi van bennem   a hatalmas, kitöltendő űrt, ezt a sok lehetőséget, amit ezzel a lyukkal   kezdeni lehet. Ha végre nyílna egy   rés az elmémbe, és valaki belenézne,   nem, belenyúlna, és érezné, ahogy a testére tapad a gondolataimról   csöpögő váladék, végre én is   tudnám, nincs még minden veszve. Ahogy belenyúlna a résbe és megérintené az elmém   majd két kézzel belemarkolna, hogy nagyobb legyen a rés   és csak feszítené szét, hogy teljes egészében az elmémbe férkőzhessen.   Eggyé válnának az idegvégződéseink,   végre friss levegő jutna a fejembe, egy külső erő, ennyi kéne,   hogy a koponyám végre átszakadjon, és az a lyuk tényleg megnyíljon.   A legjobb az lenne, ha olyan nagy erő keletkezne,   ami leszakítja...
További információk

Minden, ami megmaradt

  Minden, ami megmaradt   Egy nagy tócsa,   valaki ide hányta, azóta minden ide csöpög   ebbe a fekete lyukba. Szétolvadnak a falak,   a tárgyak, végül már   minden csak egy   nagy massza. Csurog lefelé a lejtőn, és   magába nyel mindent   a fényt, az időt, téged és nyirkos marad utána a tér, taszító, de mégis a sodrása elvisz, soha nem pusztult még valami   ennyire gyorsan.
További információk