A test és az elme apokalipszise

 

A test és az elme apokalipszise

 

Olyan gyorsan égett el a június,

s a hólyagok mégis olyan sokáig

megmaradtak. Megmaradtak – majd

 kifakadtak, helyükön rózsaszín

 lyukakat hagytak, érzékeny, fiatal

hús nőtt a mélyedésekben, mikbe

 ujjaimat időről időre belemélyesztem.

Olyankor érzem, hogy ugyanúgy ég

minden, mint az a június, ég és szúr

 és fáj és lüktet, de mindenekelőtt él,

 s csak akkor él, mikor az ujjaim a

mélyedések szélét dörzsölik.

Ilyenkor zsibbad a karom,

sőt, az összes végtagom,

 az elmém, vele zsibbadnak

 az olyan gondolatok, hogy

végtére is, mennyire egyedül vagyok.

 Vajon ez csak átmeneti állapot,

 vagy már örökre ilyen maradok?

Néha kezdek attól félni,

hogy ha főbe lőném magam,

semmi nem fröccsenne a falra,

 s talán akkor lennék a legboldogabb,

 ha már nem lennék.

Van, hogy közben a fejem oldalra

fordítom, és látom, van egy mosolygó

 arc alakú véraláfutás a bal vállamon –

úgy tűnik, tetszik a testemnek,

 ha bántom.

Lett egy bizonyos bája a remegésnek,

beleépült a lényembe, csakolyan

természetessé vált, mint a levegővétel

 Egészen elképesztő, milyen

 kevéssé terhelhető egy ekkora test,

nézni, ahogy pusztul:

 mosatlan tányérok képében

tornyosul fölé a Himalája, majd

 maga alá temeti egy lavina,

 nátrium-glutamátos delíriumban

lebegve ámokfutást rendez

Porcikáimban a porc porcelánként törik,

a tüdők tűrőképessége hajszál

pontosan egy rossz szó súlya, kettőnél

 már a tömeg összenyomja.

 Mikor vége, együtt sírnak majd a

 gyerekek, akik mind huszon valahány

 évesek, mert tudják, a következő

bármelyikük lehet.

Mélyebbre nyomom az ujjam, míg

 nemzedékek bukása helyett csillagokat

 nem látok, igazából el is

 felejtettem, hogy mérges most épp

 kire vagyok, csak döfködöm

tovább a sebeket, míg vérezni nem

kezdenek, és a zsibbadás végre

felold, elengedi a karom,

 az összes végtagom,

 az elmém, vele a gondolataim,

helyén csak a tompa semmi

marad, és a vágy a zsibbadás

 iránt, az egyetlen, igaz érzelem iránt.