Zavaros vizek

 

Zavaros vizek

 

Hányszor próbáltam a sót

 visszatenni a tengerbe?

Azok az apró kristályok

oda tartoznak, ott tudnak

 csak semmivé lenni,

 én mégis magammal hordom

 őket, az évek alatt beleszáradtak

 a hajamba. Fáj, mikor fésülöm,

 a só csak úgy recseg a kefe foga

 alatt, nem ott a helye, vissza kell

 rakni a tengerbe.

Szemeimből óceánok

 folytak ki, s kék lett minden, olyan

 fajta kék, ami az ember bőrébe

 ivódik, megmérgezve az erek

 természetes azúrját.

 Uszadékfára feszített testem,

 húsomat nyelik a szikrázó

 halak, nem adtam vissza a sót,

 a tenger elevenen felfalat.

 Olyan pici vagyok a

 bálnák mellett.

 Ez megriaszt és megnyugtat.

 A kagylók mellett viszont

 alakom hatalmas.

 Ez egyszerre ad okot keserűségre

 és nyújt vigaszt.

Medúzát akarok ölelni.

 Két agy nélküli létforma

 az érintés útján keletkezett

 elektromosságban összeforrva.

 Vajon el lehet tüntetni a

 hajóroncsot az óceán mélyéről?

Vagy az már ott marad örökre?

 Fehér hab fodrozódik,

 veszett ez a zavaros víz

 A korhadt oszlopokon

 álló mólón ülve nézem ezt

a káoszt.

Annyi mocskot ringat magával

 a víz. A nap sugarai néhol

megtelepszenek a türkiz

 ráncokon, és én csak nézem,

 ahogy ez a végtelen kékség

 itt marad. Örökre.

 Megfojt a nyirkos hínár,

 s a hajóroncsok magánya

 már az én magányom is.

 A hullámok nem simogatnak,

 csak ütnek.

 A tenger, az óceán marad.

 A sót vissza kell beléjük rakni.