Vonaglás

 

Vonaglás

 

 Könnyűnek lenni, akár a füst,

 s gomolyogva szállni a semmibe

 egy percig lenni és azután

egyszerre elmúlni,

bőrbe, szövetbe beivódni,

s ténylegesen füstnek lenni,

vigyen a szél, a huzat, a lélegzet

 kaparni torkot, marni szemet

 utat engedve vörös ereknek,

halvány szalagokká válni,

 átsuhanni emberek, órák, szavak

 fölött, lenni az utolsó, mit a

 Nap még nyugta előtt megvilágít,

 s lenni az első, mi reggel

árnyékot fest.

 Elszökni, mint a füst,

 az egyetlenné válni, mi kicsúszik

 a kéz közül, mégsem nyúl utána

 senki, alaktalanul halni

 egyre feljebb jutva, név és minden

 nélkül eltűnni, emlékekben

nyomot se hagyva,

 kitáncolva ujjak és ajkak közül,

könnyen lebegni valóságok s

valótlanok között, folyvást

ingerelve a határt, mindent

 megérintve érintetlennek maradni,

 fátyolosan, láthatatlan homályban

 arra várni, mikor jön a vég,

 elharapva, kieresztve, csak szállni

lassan, alacsonyan, semmit sem

zavarva, végig járni égő vörös

lépcsőkön s lecsúszva

sötétkék korlátokon.

 Füstnek lenni.