Vége lett

 

Vége lett

 

 Mióta tizennyolc húr pendül,

 én nem hallom a zenét, elfeledtem

minden létező dallamot, fülem és

 lábam oly feleslegesen lóg már vagy

 fél éve, nem is értem, miért nem

 tettem őket még félre.

 

Ha legalább a szürke beton

omlana nyakamba ehelyett a

súlyos semmi helyett, nem lenne

ilyen nehéz üvölteni. Itt kemény

 falak ütése helyett a pára

gyengéden bőrömhöz simul,

besurran a torkomba s

 nyirkosan fojtogat.

 

 Nem lenne ekkora az üresség,

ha nem lennének, kik tolonganak

 benne, érzem, itt vannak,

belekapnak a rojtosodó cafatokba

 amik csak szakadnak ki szakadatlanul

 és nekem még mindig nincs elég erős

 hangom hozzá, hogy átjusson

 saját magamon.

 

 Felkel a Nap ahogy tegnap is

felkelt, nekem mégse ez kell.

 Míg a felhőkön pihennek sugarai

, egyre bizonyosabbá válik, bennem

 semmi nem fog megpihenni.

 

Pendül még egy húr, de én már

 csak azt akarom, szakadjon el

 mind. Ha én nem hallom, más se

 hallja, hisz igazából senkinek nincs

 szüksége fülre és lábra, mert

 egyszer úgyis véget ér a zene,

 s oly feleslegesen fog lógni,

mint azok, akik már rég nem

 tudnak mit kezdeni vele.