Tragikomédia

 

Tragikomédia

 

 Feküdtem, kiterülve, akár az

 elpusztult állatok. Rajtam vastag

 porréteg. Ahogy lassan szálltak

 a porszemek, elgondolkodtam:

 Már örökké ilyen leszek?

 

 Mégis, valaki felrángatott, s

 újra összerakott. Minden

 csontom a helyére rakta,

 szögeket ütött a koponyámba.

 

Zsinórra kötözött, és éreztem,

 végtagjaim ő mozgatja. Nem

 ment velem sokra, ide-oda

 vonaglottam kezei között.

 Szétnyíltak a vörös függönyök.

 

Csak repültem és repültem a

 színpadon, majd landolásnál

 nagyot csörrentem. Ha ő nincs,

nem tudok állni, ha ő nincs, nem

 kéne most segítségért kiabálni.

 

Rázott és pörgetett és ütött

Én pedig elernyedve lógtam

 a zsinóron. Hagytam, bármit

 tett is. Nem akartam lenni semmi.

A semmi akartam lenni.

 

 A lámpák kialudtak, az emberek

 nem tapsoltak. Újra bezárult a

vörös drapéria. Sötét lett, olyan,

 mint amiben már régóta éltem.

 Eldobott a bábjátékos.

 

 Nem akarok többé ezzel a

 csontvázzal játszani. Bármit

 adtam elő, nem tetszett nekik

 semmi. Talán ezt kéne tennem.

Bezárni és semminek lennem.