Soha többé nem lesz már nyár

Soha többé nem lesz már nyár

 

Aranyhalak úsznak egy tóban.

 Pikkelyük véres, mert a könnyem

 nem édes, hanem sós. Vajon tényleg

 létezett, vagy csak lázálom volt az egész?

Volt-e valaha olyan zöld a fű, mint ahogy

 emlékeimben él?

 

 Valaha tíz pár cipő száradt a küszöbön.

Már csak egy sáros maradt egyedül, külön.

 A hinta kötelén lóg egy gyerek.

 Nem érzem azóta az édes ízét a tejnek.

 Nem lesznek már rózsaszínű felhők,

 egyikben sem fogom már látni őt.

 

 Összetört a kagyló gyenge héja.

 Porából mész lesz, mit rászórunk a

 halottakra. Soha nem nevetünk többet

 egy vérző seben. Nem veszünk el az

 erdőben se ketten, se húszan.

 Nincsenek már csillagok.

 

 Unom a port. Már nem a festék

 fut ereimen keresztül. Vége lett a

 pattogó szikráknak. Már nem hiányolnak.

 Vörösbor és hányás hiányzik a fehér

 ingemről. Végül tiszta maradt.

 

 Soha nem lesz már rejtelme a kavicsos

 útnak a sötétben. Soha nem lesz már

 semmi rendben. Elszállt a ritmus,

 ütem nélkül vonaglanak a férgek.

 Formátlan minden. Nincs már

 öröm a veszteségben.

 

 Valaha itt éltek. Valaha éltünk,

 de a vonat tovább ment nélkülünk.

 Valaha volt értelme a szappanos víznek,

 valaha ezt a helyet tartottuk szépnek,

 s mint az elgázolt állatok, úgy

 feküdtünk az úton.

 

 Soha nem lesz már színes egy darab

 papír. Soha nem lesz lámpafénynél

 elejtett titok. Soha nem lesz tintakék

 az ég, nem lesz többé csokor a vázában.

 Soha nem hisszük majd azt, hogy élni

 nem kár. Soha nem lesz többé már nyár.