Ocsmány dolgok

 

Ocsmány dolgok

 

 Ez a ház maga a Pokol.

Sikamlós angolnák úsznak

 a csövekben, majd a fürdőszoba

 csempéjén kiszenvednek.

A falak szürkévé koptak

az értelmetlen ordítástól,

 s minden mocsok, mi a szájat

 elhagyta, megtelepedett

 rajtuk.

 

Apró lábak nesze hallatszik.

 Végtére is, a csótányok

olyanok, mint az emberek:

ahol egy van, akad több is

 és kiirtani őket nem lehet.

 Másznak a földön és egymáson

és mindenen, semmit sem

 hagynak érintetlen.

 

 Maradt némi étel a konyhában.

 Hol az étel, ott az élet,

 hol az élet, ott az enyészet

 a lyukakból kis férgek potyognak

 ki, vergődnek a tányéron

a pislákoló égő alatt,

 hisz az az olcsó lámpa

 nekik a Nap, a hatalmas,

 távoli Nap.

 

 Patkány jár fel s alá, akkora,

 hogy a padló nyikorog alatta.

 Megrágta a szőnyeget, a székeket,

 a díványt, a kisgyereket, akit a

 szobában felejtettek. Olyan sokan

 lettek, s a szenny csak tapadt

 rájuk szüntelen, farkuk

 összeragadt, így lett a sok

 kártevőből egy nagy bestia.

 

 Fojtogat a penész, a

mennyezetről valami sötét

csöpög. A padló tele hajszálakkal,

 miknek tulajdonosát rég elvitte

 valami megmagyarázhatatlan kór,

miután majdnem mindet kitépte.

 Beteg a ház is, belülről romlik,

egyre csak foszlik a tapéta,

 a függöny az összes ki nem

 mondott szót beitta.

 

Annyi szép lehetett volna itt

s annyi nemes dolog lehetne

 a szobákba zárva, ám csak

 a rút teremtmények tudtak

 életben maradni, és csupán

az ocsmány dolgokat tudta

a ház megtartani, így azok

 lassan az övéi lettek.

 Nem is akar már tőlük megválni.

 Az ajtók sosem fognak újra kinyílni.

 

A mestergerendáról kötelek

 lógnak és csak lógnak

 és himbálóznak és hívnak

és csak némán lógnak,

 a patkányok visítanak és

 a legyek sem hallgatnak

csak a kötelek maradnak némák

meg azok az ormótlan valamik,

 amik róluk lógnak.