Honvágy a zsúfolt szoba után

 

Honvágy a zsúfolt szoba után

 

 Nem a veszteség nyomorít meg,

 hanem az, hogy valamit kaptam:

 Semmit.

Üres szobát, visító csöndet és semmit,

 színtelen, szagtalan, hangtalan semmit.

Anyám előtt nem mertem sírni.

Ha eddig nem tettem, nem most

fogom elkezdeni.

 Féltem, hogy rájön, én se vagyok jobb,

 mint ő, vagy bárki más, aki azt hiszi,

joga van a földhöz hozzáérni.

Gyűlölöm magam, amiért nem

 törtem el, amiért talán csak a bőröm

 szakadt picit fel.

 És csak kötném és kötném

be magam gézzel,

 fojtanám torkom, míg

bírom épp ésszel

 Mert nem tudom, mi ilyenkor a protokoll

 Mert kétszer üt, egyszer gondol,

ha kikaparom a szemem, nem is látom,

 hogy már nincs itt.

Vajon tetszene neki, ahogy

 már nem tudom hazavárni?

Megint minden mondat

 „én” - el kezdődik. Nem tudom,

miért én lettem az, aki még

 mindig lélegzik.