Három óra

 

Három óra

 

 Az égre csepegtetett tintapacák

 szétfolynak felettünk, sötétkékre

 festve a felhőket, lila vonalakat

 hagyva az összemosódott

 sávok között, ahol már a mennybolt

 feketének tűnik.

Foltok égnek a vászonba, el nem

 nyomott, parázsló csikkek az égi

hamutartóban, melyek úgy vonzanak,

 akár a lámpafény a rovarokat.

Igazából a szúnyogok olyanok,

 mint mi, nem sír utánuk senki,

 mikor a vakító sugár testüket elnyeli.

 Valahogy a sötétben könnyebben

 jönnek a szavak, beúsznak a köztünk

 lévő űrbe, s ott lógnak a levegőben,

 nem eresztve egyikünket sem.

 Fázom. Emlékeimben az él, hogy

 szerettem fázni. Talán még annak

 is tudtam örülni, ha minden ujjamba

 szálka fúródott, s biztos jó volt az

 is, mikor valamiből pont én

 maradtam ki.

 A csendet a tücskök töltik ki.

Ők csak akkor beszélnek, mikor a

 mi szavaink elfogytak, nem engedve,

 hogy a csend elmondja a csúf

igazságot. A molylepkék sötétben

egész szépek. Talán szebbek is,

 mint a Nap fényében élő társaik, de

nem tudom pontosan. Az olcsó

izzó fénye groteszk módon

 megszépít mindent. Ezen az órán

 jó érzés remegni, hagyni, hogy a

 hideg minden végtagomra

 rámarkoljon. A világ összes

 bölcsessége az éjszaka védelme

 alatt fogant meg. Csak ilyenkor nem

észleljük, mennyire sötét valójában

az elménk.

Az élet egyetlen értelme ez a

 szánalmas állapot, mikor a csillagok

alatt minden ember azt hiszi,

 nagy dolgokra hivatott.