Fantomfájdalom

 

Fantomfájdalom

 

 Az ablak mellett ülve

mocskos üvegen kinézve,

egymagam utazom a buszon,

 mi nem tudom, merre tart vagy

hogy hová tűnt a jegyem, az

 ismerős megállót keresem.

 

Nem tudom, hova tart, s mikor

tévedtem el véglegesen az úton.

 Nem merem remélni, hogy ezzel

 a busszal visszajutok oda, ahol

a nyúzott térdek még jót jelentettek,

 és nem azt juttatták eszünkbe,

 hogy az aszfalt mennyire hideg.

 

 Szól a rádió és én tudom, voltak

 valaha olyan hangok, amik mögött

 megbújt minden, mit akkor

 kimondani nem tudtunk, s tudom,

hogy voltak idők, mikor táncoltunk

 szüntelen és esetlen.

 

 Nem lehet, hogy ez a busz

 nem arra megy. Kell lennie

 még valami nagyobbnak,

 valami szebbnek, mint az

 ablakon szétkenődött bogarak.

 Nem lehet, hogy ez csak ennyi.

 

Vissza kell jutnom oda, ahol, ha

 esett az eső, megázhattam, ahol

tényleg sütött a Nap, és perzselt

 és nem tudtuk, mikor adja már fel,

 ahol a pillanat még számított valamit

 és ahol mindig találtam valakit.

 

Le kell szállnom. Le akarok szállni,

 de nem ismerem egyik megállót sem,

 s félek, mi lesz, ha elveszem.

 Hiába nézek ki a mocskos ablakon,

 egyszerűen nem találom, hol lenne

 újra jó. Csak a saját arcom tükröződik

 vissza. Régen ez is más volt.

 Mi történhetett? Senki nem tudja.