... és egyszer elmúlik ez is, hidd el

 

... és egyszer elmúlik ez is, hidd el

 

Lenyalom az olajfestéket a

 vászonról, hogy érezzem azt

belül, ami rajta van: csordogáljon

 a patak az ereimben és nyíljanak

virágok a tüdőmben, az agyam

 tekervényei között sétáljanak

 egymásra nézve a boldog

 párok a délután legfülledtebb

 órájában.

 

 És ha a Hold leesik az égről

akkor is futunk majd minden

 és mindenki elől, menekülünk

 céltalan, míg a szilárd talaj

 elillan alólunk, végezve

 mindegyik lázálmunkkal,

melyben sikerül elszöknünk.

 

Magasabbra csapnak a lángok,

 mint amilyen magasra mi ugrani

 tudtunk, s a felsebzett térdemen

rojtosodni kezd a bőr, ég az összes

dolog, égünk mi is, s ez az érzés

 pont olyan, akár az elpazarolt

nyári napok, mikor csak a másikra

 vártunk, mert mindketten féltünk.

 

Ahogy minden fészkéből

 kiesett madár tudja, milyen

 érzés nem repülni, úgy minden

 költő tudja, milyen érzés

 megnémulni, s nem festeni

meg szavakból azt a képet,

amik lenni akartunk.

 

És ha sikerül is elfutnunk

egy pontnál tovább sose jutunk,

 mert ha a Holddal együtt a csillagok

is leesnek, nem fogom tudni,

 merre keresselek. És ha csak a Nap

 marad, nem lesz többé menedékünk

 a sugarai elől.

 

Lenyalom az olajfestéket a

 vászonról, hogy érezzem azt

belül, ami rajta van, de csak nem

 sikerül semmit éreznem.

És most lángol minden, s virágok

helyett füst gomolyog tüdőmben,

 ereimben csordogál az összes

 szótlan pillanat, az agyam

 tekervényei között pedig rég

elszakadtak egymástól a boldog

 párok a délután legfojtogatóbb

órájában.