Én és a Másik

 

Én és a Másik

 

 Sötét az utca. Vércsíkot húz a

 lábam, mert az üveg megvágta.

Így osonok át az éjszakán, hogy

 senki ne lásson, hagyom, hogy az

 ég fekete lepedővel eltakarjon.

 

  Megszülettem, de tudom, holnap

  meghalok. Elkapnak, megnyúznak,

 s zsigereim kitépik. Kitömnek, s egy

 múzeumban végzem. Az emberek

 fizetnek majd, hogy lássanak, most

 élve viszont csak elhajtanak.

 

 Ráadásul fekete vagyok. Sehogy se

 lenne jó sorsom. Mégis, ez a Másik

 fejem az, ami miatt értéket kap a

 halálom. Kék és vörös fények.

 Mentőautó. Most életet ment, de

 tudom, bármikor elütne engem.

 

 Vajon melyikünknek kéne léteznie?

 Ez melyikünk teste? Az enyém, vagy

a Másiké? Én melyik vagyok? Ki

 született ide és ki lett átkozott,

 amiért neki porhüvely nem jutott?

 

Az emberek undorodnak tőlem.

Egy mocskos, büdös, kétfejű

 macska vagyok. Mindkét fej én

 vagyok? Kié a Másik? Ki az a Másik?

 Tudja, hogy én létezem? Két elme,

 két kicsi agy, de az egy szív ugyanazt

 a vért pumpálja. Miért van belőlünk kettő?

 Véget ér a szenny és a mocsok árnyéka.

 Fényt ver vissza a Hold nagy korongja.

 

 A Hold soha nem taszított el. Mindig

 hívott a fényével, s nem tudtam, hogy

 én, vagy a Másik fut hozzá oly

 megalázottan, de minden éjjel nála voltunk.

 

 Most hallom a Másikat. Hangja gyenge,

 akár imádott gömbünk fakó lángja, de

 értem, mit mond. Megszülettünk,

 holnap meghalunk. Remélem, lassan

 múlok ki. Legalább egyszer érezzem,

 milyen élni akarni.