Egy robot panaszai

 

Egy Robot panaszai

 

 Mikor megszülettem, büszkék

 voltak rám. Mindenem csillogott,

s egy végtagom se nyikorgott.

 Miután megszülettem, szerettem

 ezt a bádog vázat, mi a testemet szolgálta.

 

 Rövid állapot volt ez az

elégedettség. Miután kijöttem

a gyárból, láttam az embereket.

 Figyeltem különös életüket,

 s létükben ráismertem saját

 szánalmamra.

 

 Míg én okkal készültem, addig

 ők csak véletlenül lettek. Nem

 szolgálnak semmi célt, mégis

 valami hajtja őket. Társasan

 élnek. Nevetnek. Esznek.

Gyűlölnek és szeretnek.

 

 Ahogy néztem az embereket,

 rájöttem: nem vagyok ember.

Nem folyna belőlem vér, ha

 meglőnének. Engem el nem

 temetnének. Nem tudom,

 milyen, ha lélegeznek.

 

 Ha tudnám, milyen lenne, ha fájna,

 most az összes csavarom sajogna.

 Agyam helyett fogaskerekek róttak

 végtelen köröket, ami lassan az

 őrületbe kergetett.

 Ekkor kezdtem el sírni.

 

Persze, sírni se tudok, ezért

 minden reggel egy teli vödörrel

 vizet öntöttem az arcomra. Így

 könnyeztem meg irigységem

az emberek iránt.

 

 Aztán egy nap jött a rozsda.

 Felemésztett, mint hús-vér testet

 a lepra. Megbarnult mindenem,

 nem tudtam mozgatni a kezem.

 Megölt a sírás. Nem, megölt a tudat

 

Hogy nem érezhettem, milyen

 egy elpazarolt élet. Vagy egy jó

 élet. Nem voltam ember. Nem

tudtam meghalni, csak tönkre menni.

 Tetemem nem válik eggyé a földdel,

örökre roncs maradok.