Egy érzelmes kannibál

 

Egy érzelmes kannibál

 

 Add nekem a szívedet. Egy tányéron.

 Ne metaforikus értelemben, ne a lelked

 szimbolizáló szívedet. Nem. Az igazi,

 szövetekből álló, erekkel csipkézett izmod.

 Folyjon belőle a mélyvörös vér a fehér

 tányérra, az ujjaimra, az ajkamra.

 

 Az üvöltés a legprimitívebb, mégis a

 legőszintébb kifejezésmód. Így hát üvöltök,

 mit másnak úgyse kell érteni. És még azt

 hiszed, én vagyok a rossz. Én legalább

 megeszlek, nem csak széttéplek

és kiköplek, mint ezek.

 

 Annyival könnyebb lenne, ha tényleg csak

 annyiból állna, hogy a csontod megfosztom

 az élő hústól, bekebelezem és ennek hála még

 legalább egy hetet megélek. De mi már rég

 lemondtunk minden jóról.

 

 Nem azt élvezem, hogy meghalsz, csupán azt,

 hogy nem ő használ el. Mint egy árucikket. Nem,

 én nem veszlek meg, én nem doblak el. Én

 megeszlek. Gyakorlatilag az életed használom

 arra, hogy az enyém ne érjen véget. Csak az a

 baj, hogy azután is látom csillogni a szemed,

 miután kikapartam.

 

Talán jobb sorsot érdemelnél. Talán az enyém

 is jobb lenne, ha a rózsákat számolgatnám,

 nem az emberi koponyákat. Vajon mennyi kell

 még ahhoz, hogy tanuljak belőle? Nekem kéne

 elmenni, vagy nektek menekülni? Melyik a

 nagyobb áldozat? Számít az?

 

 Egy kannibál vagyok. Egy nyafogós, gyáva,

 gyenge, érzelmes, szenvedélyes, de mégiscsak

 kannibál. Nem várom meg, míg engem esznek.

 Más azt hallja: szeretlek. Én azt, ahogy az inak

 szakadnak. Van különbség? Mindig fáj valakinek.