A szobrok szeme nem mozog

 

A szobrok szeme nem mozog

 

 Elvesztem a saját testemben.

 Nincs, mi betöltse ezt a nagy

teret, s már úgy érzem, kint

sincs minden rendben.

Elvesztem ebben a hatalmas

 teremben.

 

Minden oldalon fehér márvány.

 Sima, tiszta, fehér márvány,

s mind fölém tornyosulnak,

 tudják, ennyi vagyok én is,

 ennyinek kell lennem,

 hisz én múzsa vagyok,

 csak múzsa lehetek,

 aki némán áll és hagyja,

 hogy helyette beszéljenek

 és az ő nevében beszéljenek.

 

 Mind-mind tekintetüket a

földre szegezve

 engem néznek, lenéznek rám,

 lenéznek

 lesütött szemmel, mert

a szobrok szeme nem mozog,

 s nem folyik belőle sós víz,

 hiszen a tenger Poszeidóné,

 mi pedig csupán nézzük,

örökké oda bámulunk,

ahová engedik.

 

Hiába csurog vér a combomon

 nem állhatok én is ide.

 Míg a márvány repedéseiben

 elbújnak a meleg sugarak,

 én tudom, hogy hideg kőből

vagyok, nehéz, ormótlan

 kőből, amiből egy nap, ha

csontjaim kitartóan töröm,

 akár még homok is lehet.

 

Aphrodité mocska vagyok,

 az, amit a sok gyönyör

 után kiokádott, s ezt a dalt

valahogy senki sem akarja

elénekelni,

 mert a szobrok szeme nem mozog,

 a szobrok szeme úgysem mozog,

 a szobrok szeme nem mozoghat,

még egy kőmúzsa is jobb, mint az

élesre csiszolt sziklák, még egy

néma Vénusz is jobb, mint egy

 olyan Athéné, ami ocsmány.