A nagy zuhanás a végtelenbe, és minden, ami ott van, azaz a semmi

 

A nagy zuhanás a végtelenbe, és minden,

 ami ott van, azaz a semmi

 

 Egy fémes csengésnek tűnő

 hang, egy ezüstös csillanás,

 egy gyors nyisszantás –

volt nyelvem, nincs nyelvem.

Beszéljen végre helyettem a

 lábamnál növekvő tócsa.

 Nem ömlik többé belőlem az

 összefüggéstelen szavak áradata.

 Nem tudok többé butaságot mondani.

 Már van indokom, miért nem fogok

beszélni. Úgyse tudtam soha

 kiejteni azokat a szavakat, mik

 most végig csurognak rajtam,

hozzám simulva, majd a padlóra

 csöpögve. Nincsen hangom.

Olyan nagy és végtelen a sötét, hogy

 soha senki nem hallott meg, s én

 nem találtam az emberiség egy

 könyvében sem olyan erejű ordítást,

 ami áthatol rajta. Reszkettem, mert

 lefeküdtem a saját árnyékomban, ahol

 olyan pokoli hideg van...

De nem akarok innen kijönni.

 Csak a fekete ad nekem alakot, csak

ez óv attól, hogy szétboncolva, bensőm

minden undorító zsigerét felfedve

lásson bárki is. Olyan üres.

 Bármennyi vacakkal próbálom telerakni,

 bármennyi embert próbáltam beletömni,

 mindig üres maradt. Hozzászoktam

 az űrhöz, ami minden fényt elnyel.

 Elfelejtettem, hogy kell emberként viselkedni.

 

Mégis mit mondjak, ha kérdeznek?

 Hoppá, már nincs nyelvem. Egy

gonddal kevesebb. Nem segítenek

 az öt percig tartó kielégülések, amik

 után még nyomorultabbul érzem magam,

 mint előtte. De az az öt perc jó volt.

 Vagy mégsem. Végül is, mindegy.

 A semmiben elterülve minden mindegy.

 Mindegy. Mint a sav, úgy marja a

 torkom ez a szó, ez az egy átkozott szó,

 amivel mérgezem magam, ami olyan,

akár a cukros okádék vagy a felvizezett

 ital: pocsék; ám jobb, mint a semmi.

Egészen picire akarok összekuporodni,

 minél kevesebb helyet foglalva elvágni

ezt a sikamlós kötelet, ami rángat az

 üresség és az emberek között.

Választottam: az ürességhez

 hozzászoktam.

 Az emberekhez nem tudok.