A kannibál halála

 

A kannibál halála

 

Fekszem a tűzben, lángoló vihar

 körében. Egy kannibál voltam, azt

 hittem, én eszem az embereket, de

 kiderült, a kannibalizmus emészt fel

 engem. Eleinte tetszett, ahogy

 letéped a bőröm, viszont már kezd

 fájni. Nem akarok még meghalni.

 

 Szénfekete lett a testem, te tudtad,

 ezt a színt mindig is kedveltem.

 Valahogy kikúszom ebből a pokolból,

 egyenesen bele egy másikba. Mennyire

akartam, hogy én legyek az utolsó

 talpon, hogy a számról én töröljem le a vért.

 

 Elértem a vizet, a hideg, csillámló vizet.

 Először enyhített a fájdalmon, majd

még jobban felmarta sérült húsom.

 Talán a lángokat magam alkottam.

 Érzem a gyufát a markomban.

 Tüzet gyújtottam, de a szikrát te adtad.

 

 Lassan vége az életemnek, a magányos

 kannibál szenvedéseinek. Nem hagyom,

 hogy más egyen. Inkább saját fogaimmal

 tépem szét magam, nyelem a tulajdon

 testem. Nem érzem az ízem. Sötét már

 minden, semmi sincs körülöttem, csak

a préda, ki elbánt a vadásszal.