Carnival of thoughts

  Minden, ami megmaradt   Egy nagy tócsa,   valaki ide hányta, azóta minden ide csöpög   ebbe a fekete lyukba. Szétolvadnak a falak,   a tárgyak, végül már   minden csak egy   nagy massza. Csurog lefelé a lejtőn, és   magába nyel mindent   a fényt, az időt, téged és nyirkos marad utána a tér, taszító, de mégis a sodrása elvisz, soha nem pusztult még valami   ennyire gyorsan.

A lyuk     Bárcsak egy fémcső lyukat ütne a homlokomon, kinyílna a harmadik szemem és végre látnám, amit eddig nem,   s azt is látná mindenki, mi van bennem   a hatalmas, kitöltendő űrt, ezt a sok lehetőséget, amit ezzel a lyukkal   kezdeni lehet. Ha végre nyílna egy   rés az elmémbe, és valaki belenézne,   nem, belenyúlna, és érezné, ahogy a testére tapad a gondolataimról   csöpögő váladék, végre én is   tudnám, nincs még minden veszve. Ahogy belenyúlna a résbe és megérintené az elmém   majd két kézzel belemarkolna, hogy nagyobb legyen a rés   és csak feszítené szét, hogy teljes egészében az elmémbe férkőzhessen.   Eggyé válnának az idegvégződéseink,   végre friss levegő jutna a fejembe, egy külső erő, ennyi kéne,   hogy a koponyám végre átszakadjon, és az a lyuk tényleg megnyíljon.   A legjobb az lenne, ha olyan nagy erő keletkezne,   ami leszakítja...